II.

A telefon csörgésére riadtam fel korán reggel. A szemeim kipattantak, és hirtelen nem tudtam, hogy mire ébredtem fel. Amikor magamhoz tértem, és eljutott az agyamig, hogy mi a zaj forrása, a mobilomért nyúltam. Felix volt az, de mire felvettem voltam, ő letette. Pár másodperc után újrahívtam, ő pedig vidáman szólt bele a telefonba.

- Jó reggelt álomszuszék! Felkeltettelek? - vont kérdőre, mire csak egy nyögés hagyta el a számat, ami érzékeltette, hogy nem magamtól keltem fel ezen a verőfényes reggelen. - Ne haragudj kicsim, csak szólni akartam, hogy eljöttünk Felicityvel vásznat venni, meg ceruzákat. Neked kell valami esetleg? 

- Komolyan felhívtál, hogy kell-e nekem valami a művészellátóból? Zsírkréta jó lenne, úgyis körülbelül úgy rajzolok, mint egy óvodás - mondtam kora reggeli rekedtes és szokásos reggeli szarkazmusommal a hangomban. - Ne engedd meg Felicitynek, hogy mindent megvetessen veled, tudd, hogy hol a határ. Tudom mennyire gyenge vagy - parancsoltam rá férjemre, aki minden egyes alkalommal bedől Felcy szempilla rebegtetésének. Igazi hercegnőnek érezte magát néha, és ha valamit nem kapott meg, hajlamos volt a bolt kellős közepén balhét csapni. De próbálunk ezen változtatni. Vagyis, inkább csak rettentően próbálunk igyekezni, hogy a teljesen felesleges hisztijeit kineveljük belőle. Eddig ha pontoznunk kéne, hogy hogyan állunk ezzel, szülők 0, gyerek kismillió pont. 

Miután Felix letette a telefont, képtelen voltam visszaaludni. Miután még morogtam párat az ágyban, nagy nehezen kikeltem belőle, és magamra húztam szürke plüss köntösömet, és fehér benti papucsomat. Ásítozva csoszogtam le a lépcsőn, egyenesen be a konyhába, ahol az első lépteim a kávéfőzőhöz vezettek. Szememet dörzsölgettem, miközben a nappaliból a laptopot a konyhába hoztam, és a pultra tettem. Miközben a kávémat iszom reggelente, szeretem a híreket olvasgatni, az időjárást megnézni, és átnézni az e-mailjeimet. Szinte minden reggelem így telt az elmúlt három évben, amióta Felicity megszületett. 

Írói karrierem már középiskolás koromban elkezdődött. Akkoriban rengeteget olvastam, és úgy gondoltam én is kipróbálom ezt a módszert a stresszlevezetésre. Problémás volt ez az időszakom. Édesanyám ekkortájt hunyt el, így kettesben maradtunk apámmal. Volt jó pár példa rá, hogy kilátástalannak éreztem az életemet. Legelőször erre az egész irogatósdira még csak hobbiként tekintettem, de ahogy teltek az évek, egyre komolyabban kezdtem venni. Pályázatokra jelentkeztem, kiadóknál próbálkoztam, hogy felfigyeljenek rám. Első sikertörténetemet egy versenyre küldtem be, ahol elnyerte az első helyet. Az eredményhirdetés után, egy szórakozóhelyen ünnepeltünk a barátaimmal - ezen az estén ismertem meg Felixet. Amióta együtt vagyunk, sokkal nehezebben megy az írás. Míg én őt motiválom a festésben, ő éppen ellenkezőleg hat rám az írás szempontjából - semmi sem jut eszembe, amit írhatnék. Nincs problémám, amit kiírhatnék magamból. Boldog vagyok mellette, nincs stressz az életemben, amióta ő is benne van. Amióta pedig Felicity is boldogít minket, egyszerűen időm sem lenne arra, hogy leüljek huzamosabb időre írni. 

Így váltam főállású anyává és feleséggé. Az íráson kívül nem sok dolog van, amihez értek az életben. Anyának és feleségnek pedig sokszor még fárasztóbb lenni, mint írónak volt. De nem bántam meg. Ha előröl kezdhetném az életem, akkor is ugyanígy döntenék, hiszen hozzájuk semmi sem ér fel. Ők lettek az életem. Arról pedig nem is beszélve, hogy imádtam itthon lenni Felicityvel, amikor Felix messzebb kellett, hogy utazzon. A babázások, és a közös főzések, mesenézések nagyon szoros anya-lánya kapcsolatot kovácsoltak közöttünk.

Örültem annak, hogy Felix csodálatos apa. Rengeteg családnál az apa nem veszi ki kellőképpen a részét a gyereknevelésből. Szerencsére nálunk ez nem így volt. Neki a kislánya az élete szerelme, akiről semmi pénzért nem mondana le. Az ő kis hercegnője, akiért ha kellene, tűzbe menne. Megnyugtató arra gondolni, hogyha velem bármi is történik a jövőben, Felix ott lesz Felicitynek.

Miközben a szokásos reggeli rituálémat folytattam, halk zörejre lettem figyelmes. Fogalmam sem volt honnan jön pontosan a hang, ezért annak irányába kezdtem haladni. Ahogy egyre közelebb értem a hang forrásához, az emeletre vezető lépcsőhöz értem szépen lassan. Megtorpantam. A hangok is megszűntek, a bejárati ajtó pedig kinyílt. Felix és Felicity nevetgélve léptek be a házba, miközben én megszeppenve bámultam őket. 

- Minden rendben Cara? - kérdezte Felix, miután meglátta rémült tekintetemet. Felváltva néztem rá, és kislányunkra, mire elmosolyodtam. Megráztam fejemet, és közelebb léptem hozzájuk, hogy felvehessem a kis szőkeséget. 

Zuhogott kint az eső. A fákat a szél jobbra-balra lökte, miközben szinte vízszintesen estek a nagyobbnál nagyobb vízcseppek az égből. Felix és én a nappaliban ültünk. Délután három óra volt. A háttérben szólt a tv, amíg ő vázlatfüzetébe firkálgatott a kanapé egyik végében. Én egy pohár tea társaságában olvastam egy romantikus könyvet a másik felében. Ebéd után nem sokkal beugrottak megnézni minket a szülei is, és most éppen Felicity foglalja le őket, hogy megmutassa nekik a szobáját. Kifejezetten élveztem, hogy van egy kis nyugtom, egy kis én-időm. Szerettem az anyaság minden egyes percét, így azokat is, amikben egyedül lehettem. 

Szerettünk utazgatni. Felfedezni újabb és újabb helyeket a világon. Új kultúrákat és embereket ismerni meg. Szerettünk ismeretlen helyekre repülni, majd bejárni a legérdekesebb erdőit, tájait. Lefényképezni mindent, amit érdekesnek találtunk. Enni a hely hagyományos ételeiből, és eldönteni, hogy tetszik-e nekünk, vagy sem. Bolhapiacokra járni, és fillérekért megkapni azokat a dolgokat, amiket a szuvenírboltban a triplájáért árultak. Bolondultunk az óceán illatáért, és azért, hogy éjszakákat töltsünk a partján. Imádtuk minden egyes percét minden kalandunknak. Úgy éreztük olyankor, hogy miénk a világ. Hogy bármit megkaphatunk. Hogy bármire képesek vagyunk együtt. Fiatalok voltunk, rettentő fiatalok, de már akkor tudtuk, hogy a mi jövőnk közös, és szikla szilárd. 

Már beesteledett, amikor Felix szülei hazamentek, Felicityt pedig fürdeni vittük. Még egy gyors vacsora is belefért, mielőtt lefektettük Őt. Ma este az apjának kellett mesét olvasnia neki, így addig ameddig ő éppen könyvet keresett neki, én a szobájában pakolásztam el a játékait, amit szanaszét hagyott a mai nap során. Amint az asztalán pakolásztam, észrevettem egy rajzot, amin minket rajzolt le. De nem hárman voltunk a rajzon. 

- Felicity kicsim, ki ez itt mellettünk? - kaptam fel a rajzot, és leültem mellé az ágyra. Fészkelődött egy kicsit, majd a rajzra pillantott. 

- Ő itt lakik velünk. Az új barátom. Ő már itt lakott, amikor mi is ide jöttünk lakni - felelt csilingelő hangon. Félve néztem Felixre. A rajzon egy fekete pacát rajzolt mellénk , aki az ő kezét fogja. Aggódva néztem a rajzra és a férjemre felváltva. Fogalmam sem volt, hogyan reagáljak le egy ilyen helyzetet.

- És mi a neve? - törte meg a csendet végül Felix. A kislányunk pillákat rebegtetve nézett az apjára, majd megvonta vállát, tudatva velünk, hogy nem tudja a kérdésre a választ. 

Próbáltam magamat azzal nyugtatni, hogy a legtöbb gyereknek van az ő korában képzeletbeli barátja. Próbáltam azzal hűteni a fejemet, hogy ez csak egy gyermeki butaság a sok közül. Reménykedtem, mégis a legrosszabb járt a fejemben. Ott motoszkált mélyen, hogy ez nem csak egy szimpla képzeletbeli barát. Ez valami sokkal komolyabb, és rosszabb. És ami a legrosszabb az egészben, hogy valahol ott nagyon mélyen, tökéletesen tudtam, hogy mi is ez pontosan. 

I.

Sűrű köd volt odakint. Az, aki épp kint sétált, talán az orra hegyéig sem látott el miatta. Komor hangulat uralkodott a környéken. Féltem emiatt az autóban, annak ellenére, hogy száz százalékig bíztam a sofőrben, a férjemben. Szörnyű volt az időjárás a napokban. Egyik pillanatban égettek a napsugarak, a másikban pedig ez a nyálkás, és fullasztó idő váltotta fel.

Nyolc óra autókázás után végre elértünk oda, ahova akartunk. Haza, az új otthon, édes otthonba.  Időközben a köd is felszállt a helyről. Amint kiszálltunk az autóból, megcsapta orromat a tiszta levegő illata, amibe szememet becsukva szagoltam bele. Nekidőltem az autónak, s csak gyönyörködtem az előttem álló házban.

Évek óta üresen állt a helyén, hiába újították fel. Csendes környék, kedves szomszédok - állt a hirdetésben. Szerelem volt első látásra. A fehér oszlopos veranda, a fa parkettával és a virágokkal mesebeli volt. A mi mesénk. Az emeleti ablakok mind az utcára néztek, és azokat is virágok díszítették. Mosolyogva néztem végig ismét a házon, és nyugtattam meg magam, hogy ennél tökéletesebb otthont nem is választhattunk volna magunknak.

Felix, Felicityvel a kezében állt meg mellettem, és kezdték el ugyanúgy mustrálni a házat. Egyik kezével átkarolt, s fejét az enyémnek döntötte. Éreztem rajta, hogy megnyugodott, és végre nem aggódik azon, hogy hol fog lakni a családja. Jól tudta, hogy most már nem lesz baj. Átöleltem Őt, majd a kislányunk arcából kisöpörve szőke tincseit, egy csókot leheltem homlokára.

Miután a költöztetők is megérkeztek, kipakoltuk minden holminkat, ami csak volt. Egyelőre minden kevésbé fontos dolog dobozokban állt. A nagyobb bútorok már a helyükön voltak, így az ebédlőben ültünk az asztalnál, és a ház papírjait rendeztük össze, és tettük őket mappákba, hogy meglegyenek, ha esetleg bármi probléma adódna. Felix kávéjának az illata járta át a házat. Már besötétedett odakint, így már csak ketten voltunk fent. Megmosolyogtatott a látvány, ahogy homlokát ráncolva olvassa a jogi papírokat, és próbálja őket megérteni az ő művész agyával.

Felix főállású festő volt. Az a fajta, aki megélt abból, hogy fest, majd eladja a nagyobb és nagyobb kutyáknak. Sosem festett megrendelésre. Akárhányszor ilyet kértek tőle, visszautasította, és egyenesen sértőnek találta, hogy ilyet kérnek tőle. Úgy gondolta, hogy egy festőnek nem szabályozhatja senki sem a kezét, hogy mit fessen, csakis a festő szíve - ami pedig nem festett senkinek rendelésre. Ezzel az eszméjével lopta be magát a legfőbb vásárlóinak és rajongóinak a szívébe. Mindig csak azt volt hajlandó megfesteni, ami úgy érezte méltó rá. Amióta Felicity megszületett számos festményéből vehető ki Ő, vagy éppen Ő és én. Amikor erről kérdezték, hogy miért pont minket fest meg, nemes egyszerűséggel válaszolta azt, hogy: ,,A feleségem és a kislányunk - akire még a gyönyörű kifejezés is sértő -, a múzsáim. Nincs szükségem náluk többre ahhoz, hogy alkossak.''.

Felix sosem túlozott azzal kapcsolatban, hogy mennyire csodálatos Felicity. Hófehér bőrén még egy anyajegy sem volt. Arca, mint egy porcelánbabáé, szemei pedig, mint egy jámbor őzgidáé. És ehhez a tökéletes kinézethet társult egy izgága és mindig vidám természet. Ő volt a mi kis angyalunk. A szemünk fénye. De nem volt minden ennyire tökéletes, mielőtt megszületett. Rettentő sokáig vártunk Rá. Rengeteg orvost felkerestünk, hogy megmondja, hogy mi az, ami kettétöri azt az álmunkat, hogy gyermekünk szülessen. Többféle gyógyszert szedettek be velem, majd egy rutinvizsgálatnál megállapították, hogy végre sikerült az, amire vártunk. Ahogyan az orvos kimondta, hogy ,,Gratulálok..", nem emlékszünk arra, hogy hogyan fejezte be a mondatot. Egymás nyakába borulva zokogtunk, és próbáltuk felfogni, hogy szülők leszünk. Ennél nagyobb öröm nem kellett az életünkbe.

Gyengéden simítottam végig karját, mire ő levette nevetségesen ócska és öreg olvasószemüvegét, amit már csak a cellux tartott össze, s megdörzsölte szemeit. Kihúzta kezét az enyém alól, majd hátradőlt a széken és a plafont kezdte nézni.
- Nem értem. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért áll ilyen régóta üresen ez a ház. Minden rendben van a papírjaival, semmi adósság nem volt rajta, és semmi sincs elromolva benne. Nem volt drága sem, és a környéket is kiemelték, hogy jó. Nem tudom felfogni, hogy miért nem csapott le rá valaki már sokkal korábban - mondta, miközben kezével hadonászott. Hangjában érezhető volt az érthetetlenség és összezavarodottság. Lassan felkeltem a székről, s odaléptem hozzá. Beleültem az ölébe, s magamhoz húztam. Tarkóját simogattam, hogy eltereljem a figyelmét egy kicsit.
- Ne foglalkozz ilyenekkel, teljesen felesleges. Inkább örülj annak, hogy találtunk egy ilyen házat, kedvező áron, ami mindhármunknak is tetszik. Felicity egyenesen imádja a szobáját. Amióta felvitték az ágyát, és feltettük felé a baldachint, nem hajlandó onnan mozdulni sem. Bárcsak minden este ilyen könnyen az ágyába lehetne csalogatni, hogy aludjon végre. - mondtam. - Nem lesz baj, csak engedd el magad! Ez most már a miénk, és senki és semmi nem veheti el tőlünk, rendben? - húzódtam el tőle annyira, hogy szemébe nézhessek. Lehunyta szemeit, s bólintott egyet. Szorosan magához húzott, majd felkapott és szaladni kezdett velem.  A nevetésem telítette meg a házat, miközben a lépcsőn próbált felcipelni, egyenesen a szobánkig. Olyanok voltunk, mint a gyerekek egy percre. Szabadok, és bolondosak.

Másnap folytattuk a kipakolást és a rendezkedést a házban. Felicity szobájába bekerült a kis asztala is, ami már az előző lakásunkban is mindig tele volt papírokkal és ceruzákkal. Mikor észrevettem, hogy Ő is szeret rajzolni, és korához képest ügyesen is teszi azt, megnyugodtam, hogy az apjától örökölte a rajztudását, és nem lett olyan ügyetlen, mint én, ezen a téren. A dolgozószobába bekerültek Felix ecsetei és festékei, majd a festőállványa is. Rendezgette azokat egy darabig, majd visszatért hozzám, hogy tovább segítsen nekem a pakolásban. A konyhában bekerült minden tányér és pohár a helyére, majd a fürdőben is helyet kaptak a törölközők és a kis piperéink. Percről percre egyre otthonosabbá vált a ház, ahogy a saját kis emlékeinkkel és dolgainkkal töltöttük ki az üres helyeket. A falra rengetek családi fotó került ki, és a nappaliban lévő kandalló felett is helyet kapott jó pár utazásunkról hozott szuvenír is. Ezek tették a házat szépen lassan egy barátságos családi fészekké.

- Cara, a bicikliket jó, hogyha egyelőre a pincébe leviszem? - kérdezte meg tőlem Felix, miközben igazából már tolta is az egyiket a lépcső felé.
- Számít bármennyit is, hogyha azt mondom, hogy nem? - kulcsoltam össze karjaimat magam előtt.
- Azt hiszem...nem - rázta meg fejét, majd egy hatalmas huncut mosollyal az arcán, tolta tovább maga mellett. Fejemet csóválva törölgettem az egyik üvegvázát tovább, amikor hallottam, hogy Felicity az emeleten valakivel beszélget.

Letettem az asztalra a vázát és a rongyot is, és az emelet felé vettem az irányt. Minden lépcsőfoknál egyre biztosabb voltam benne, hogy valakihez beszél. Szívem valamelyest hevesebben vert, mint eddig. Ahogy a szobájának ajtajához értem, nem akartam bemenni. Nem akartam Őt megzavarni.
Mosolyognom kellett, ahogy láttam, hogy az ágyán ülve a maciját ölelve magyarázza éppen el a plüssének, hogy új otthona lett, és mennyire szeret itt lenni. Mikor észrevette, hogy az ajtajában állok, vigyorogva paskolta meg az ágyát maga mellett, invitálva be engem a szobájába.
- Anya, mondd meg Te is Mancs Úrnak, hogy szeretsz itt lenni! - nyomta a kezembe a barna medvéjét, miután leültem mellé én is. Kérésének eleget téve kezdtem gügyögni a macinak, majd mikor úgy érezte eleget beszélgettem a barátjával, kikapta a kezemből, és tovább beszélt hozzá. Egy puszit nyomtam homlokára, majd kimentem a szobájából, hogy megkérdezzem Felixet, kell-e neki valamiben segíteni.

Ahogy a pince ajtaja felé indultam, Ő jött velem szembe rémült arccal. Megfogta a kezemet, és húzni kezdett maga után. Meglepődve, és frusztráltan követtem, miközben próbáltam kideríteni, hogy mégis mi folyik itt.
- Felix az Isten szerelmére, mi ütött beléd? - emeltem fel már a hangomat, amikor a többszöri megkérdezésem után sem szólt egy szót sem.
A pince kellős közepén álltunk a félhomályban. Kezdtem félni, hiszen ennek a filmekben sem volt eddig soha jó vége. Elengedte a kezemet, és az egyik, kicsit távolibb sarkába mutatott a helynek. Hunyorogva figyeltem, hogy mit kéne látnom.
- Nem látod? - suttogott annyira halkan, hogy még én is alig hallottam meg. Megráztam fejemet, hiszen tényleg nem láttam semmit. - Ne menj közelebb! - tette ki elém karját, hogy még véletlenül se menjek egy lépéssel sem közelebb.

Az egyetlen zaj, ami ezt a frusztráló csendet megtörte, az az egyik csőből csepegő víz volt. Egyre gyorsabban vert a szívem, amikor összeszedtem a bátorságomat, hogy ismét megszólaljak. - Felix, mi van ott?
- Ott egy patkány, és bazi nagy - suttogott ismét. Szemöldököm a homlokom közepéig szaladt, miközben nagyokat pislogtam.
- Ez most teljesen komoly? Egy patkány miatt rángattál ide le, és vágtál olyan rémült arcot? Gyerünk, légy férfi és csinálj vele valamit! - oktattam ki, majd sarkon fordultam. Tenyere a csuklómon csattant, hogy visszatartson.
- Ami azt illeti, nem csak ennyit láttam. 

Bevezető

Eljön az az idő, amikor tehetetlenné válsz. Amikor nem tudsz egymagad semmit sem tenni. Nincs erőd, még ahhoz sem, hogy egy poharat felemelj. A húsodat téped, és nem érzel fájdalmat. Sikítasz, de senki sem hallja. Könyörögsz, de senki sem figyel rád. Dühöngsz, csapkodsz, sírsz, mindhiába. Senki sem tudja, hogy ki vagy te. Eltűntél, elfeledtek, már nem tudják a nevedet sem. 

Meghaltál.

Eltemettek, megsirattak, majd ahogy teltek az évek, azok is elhunytak, akik még tudták ki vagy. Elveszett vagy a sötétségben, ahol egy parányi fényszikra sincs jelen, és nem tudsz innen menekülni. Összenyom a légüresség, fojtogat a magány. A boldogság mára már egy ismeretlen érzelemmé vált. 

Az időérzékem feladta a szolgálatot. A percek órák lettek, az órák napok, a napok pedig hetek. Nem volt senki akihez szólhatnék, nem volt senki akinek elmondhatnám, hogy mennyire félek. Úgy éreztem egy gödör mélyén rekedtem, ahol senki sem fog rám találni. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el azóta, hogy meghaltam. Évek, vagy akár évszázadok. Idejét sem tudtam. Üvöltöttem, zokogtam, de senki sem hallotta meg. Rettegtem, és csak Őt akartam a karjaimban tartani. Csitítgatni amikor sír, és vele együtt nevetni, amikor boldog. Más sem hiányzott az életből, csak ő. Látni akartam Őt, a kezemben tartani. Az arcát simogatni, és aprócska testét magamhoz ölelni. Érezni a melegét, és hallani, ahogy lélegzik. Ő volt a mindenem. Az egyetlen éltetőm. 

Én voltam a hibás. Én tehettem a haláláról. Én tehettem arról, hogy nem élhette meg a felnőttkort. Nem lehettek gyermekei, és nem tapasztalhatta meg azt a szeretetet, amit egy anya érezhet a gyermekei iránt. Nekem csak Ő volt, akit szerethettem. Nem becsültem meg úgy, ahogy  azt tennem kellett volna.  Nem figyeltem minden mozdulatát, nem ugrottam mindig, ha sírt. Egy szörny voltam. Egy szörny, akinek az élet egy gyermeket ajándékozott második esélyként. És mit kezdtem ezzel a második eséllyel? 

Hagytam a tűzben égni.