II.

A telefon csörgésére riadtam fel korán reggel. A szemeim kipattantak, és hirtelen nem tudtam, hogy mire ébredtem fel. Amikor magamhoz tértem, és eljutott az agyamig, hogy mi a zaj forrása, a mobilomért nyúltam. Felix volt az, de mire felvettem voltam, ő letette. Pár másodperc után újrahívtam, ő pedig vidáman szólt bele a telefonba.

- Jó reggelt álomszuszék! Felkeltettelek? - vont kérdőre, mire csak egy nyögés hagyta el a számat, ami érzékeltette, hogy nem magamtól keltem fel ezen a verőfényes reggelen. - Ne haragudj kicsim, csak szólni akartam, hogy eljöttünk Felicityvel vásznat venni, meg ceruzákat. Neked kell valami esetleg? 

- Komolyan felhívtál, hogy kell-e nekem valami a művészellátóból? Zsírkréta jó lenne, úgyis körülbelül úgy rajzolok, mint egy óvodás - mondtam kora reggeli rekedtes és szokásos reggeli szarkazmusommal a hangomban. - Ne engedd meg Felicitynek, hogy mindent megvetessen veled, tudd, hogy hol a határ. Tudom mennyire gyenge vagy - parancsoltam rá férjemre, aki minden egyes alkalommal bedől Felcy szempilla rebegtetésének. Igazi hercegnőnek érezte magát néha, és ha valamit nem kapott meg, hajlamos volt a bolt kellős közepén balhét csapni. De próbálunk ezen változtatni. Vagyis, inkább csak rettentően próbálunk igyekezni, hogy a teljesen felesleges hisztijeit kineveljük belőle. Eddig ha pontoznunk kéne, hogy hogyan állunk ezzel, szülők 0, gyerek kismillió pont. 

Miután Felix letette a telefont, képtelen voltam visszaaludni. Miután még morogtam párat az ágyban, nagy nehezen kikeltem belőle, és magamra húztam szürke plüss köntösömet, és fehér benti papucsomat. Ásítozva csoszogtam le a lépcsőn, egyenesen be a konyhába, ahol az első lépteim a kávéfőzőhöz vezettek. Szememet dörzsölgettem, miközben a nappaliból a laptopot a konyhába hoztam, és a pultra tettem. Miközben a kávémat iszom reggelente, szeretem a híreket olvasgatni, az időjárást megnézni, és átnézni az e-mailjeimet. Szinte minden reggelem így telt az elmúlt három évben, amióta Felicity megszületett. 

Írói karrierem már középiskolás koromban elkezdődött. Akkoriban rengeteget olvastam, és úgy gondoltam én is kipróbálom ezt a módszert a stresszlevezetésre. Problémás volt ez az időszakom. Édesanyám ekkortájt hunyt el, így kettesben maradtunk apámmal. Volt jó pár példa rá, hogy kilátástalannak éreztem az életemet. Legelőször erre az egész irogatósdira még csak hobbiként tekintettem, de ahogy teltek az évek, egyre komolyabban kezdtem venni. Pályázatokra jelentkeztem, kiadóknál próbálkoztam, hogy felfigyeljenek rám. Első sikertörténetemet egy versenyre küldtem be, ahol elnyerte az első helyet. Az eredményhirdetés után, egy szórakozóhelyen ünnepeltünk a barátaimmal - ezen az estén ismertem meg Felixet. Amióta együtt vagyunk, sokkal nehezebben megy az írás. Míg én őt motiválom a festésben, ő éppen ellenkezőleg hat rám az írás szempontjából - semmi sem jut eszembe, amit írhatnék. Nincs problémám, amit kiírhatnék magamból. Boldog vagyok mellette, nincs stressz az életemben, amióta ő is benne van. Amióta pedig Felicity is boldogít minket, egyszerűen időm sem lenne arra, hogy leüljek huzamosabb időre írni. 

Így váltam főállású anyává és feleséggé. Az íráson kívül nem sok dolog van, amihez értek az életben. Anyának és feleségnek pedig sokszor még fárasztóbb lenni, mint írónak volt. De nem bántam meg. Ha előröl kezdhetném az életem, akkor is ugyanígy döntenék, hiszen hozzájuk semmi sem ér fel. Ők lettek az életem. Arról pedig nem is beszélve, hogy imádtam itthon lenni Felicityvel, amikor Felix messzebb kellett, hogy utazzon. A babázások, és a közös főzések, mesenézések nagyon szoros anya-lánya kapcsolatot kovácsoltak közöttünk.

Örültem annak, hogy Felix csodálatos apa. Rengeteg családnál az apa nem veszi ki kellőképpen a részét a gyereknevelésből. Szerencsére nálunk ez nem így volt. Neki a kislánya az élete szerelme, akiről semmi pénzért nem mondana le. Az ő kis hercegnője, akiért ha kellene, tűzbe menne. Megnyugtató arra gondolni, hogyha velem bármi is történik a jövőben, Felix ott lesz Felicitynek.

Miközben a szokásos reggeli rituálémat folytattam, halk zörejre lettem figyelmes. Fogalmam sem volt honnan jön pontosan a hang, ezért annak irányába kezdtem haladni. Ahogy egyre közelebb értem a hang forrásához, az emeletre vezető lépcsőhöz értem szépen lassan. Megtorpantam. A hangok is megszűntek, a bejárati ajtó pedig kinyílt. Felix és Felicity nevetgélve léptek be a házba, miközben én megszeppenve bámultam őket. 

- Minden rendben Cara? - kérdezte Felix, miután meglátta rémült tekintetemet. Felváltva néztem rá, és kislányunkra, mire elmosolyodtam. Megráztam fejemet, és közelebb léptem hozzájuk, hogy felvehessem a kis szőkeséget. 

Zuhogott kint az eső. A fákat a szél jobbra-balra lökte, miközben szinte vízszintesen estek a nagyobbnál nagyobb vízcseppek az égből. Felix és én a nappaliban ültünk. Délután három óra volt. A háttérben szólt a tv, amíg ő vázlatfüzetébe firkálgatott a kanapé egyik végében. Én egy pohár tea társaságában olvastam egy romantikus könyvet a másik felében. Ebéd után nem sokkal beugrottak megnézni minket a szülei is, és most éppen Felicity foglalja le őket, hogy megmutassa nekik a szobáját. Kifejezetten élveztem, hogy van egy kis nyugtom, egy kis én-időm. Szerettem az anyaság minden egyes percét, így azokat is, amikben egyedül lehettem. 

Szerettünk utazgatni. Felfedezni újabb és újabb helyeket a világon. Új kultúrákat és embereket ismerni meg. Szerettünk ismeretlen helyekre repülni, majd bejárni a legérdekesebb erdőit, tájait. Lefényképezni mindent, amit érdekesnek találtunk. Enni a hely hagyományos ételeiből, és eldönteni, hogy tetszik-e nekünk, vagy sem. Bolhapiacokra járni, és fillérekért megkapni azokat a dolgokat, amiket a szuvenírboltban a triplájáért árultak. Bolondultunk az óceán illatáért, és azért, hogy éjszakákat töltsünk a partján. Imádtuk minden egyes percét minden kalandunknak. Úgy éreztük olyankor, hogy miénk a világ. Hogy bármit megkaphatunk. Hogy bármire képesek vagyunk együtt. Fiatalok voltunk, rettentő fiatalok, de már akkor tudtuk, hogy a mi jövőnk közös, és szikla szilárd. 

Már beesteledett, amikor Felix szülei hazamentek, Felicityt pedig fürdeni vittük. Még egy gyors vacsora is belefért, mielőtt lefektettük Őt. Ma este az apjának kellett mesét olvasnia neki, így addig ameddig ő éppen könyvet keresett neki, én a szobájában pakolásztam el a játékait, amit szanaszét hagyott a mai nap során. Amint az asztalán pakolásztam, észrevettem egy rajzot, amin minket rajzolt le. De nem hárman voltunk a rajzon. 

- Felicity kicsim, ki ez itt mellettünk? - kaptam fel a rajzot, és leültem mellé az ágyra. Fészkelődött egy kicsit, majd a rajzra pillantott. 

- Ő itt lakik velünk. Az új barátom. Ő már itt lakott, amikor mi is ide jöttünk lakni - felelt csilingelő hangon. Félve néztem Felixre. A rajzon egy fekete pacát rajzolt mellénk , aki az ő kezét fogja. Aggódva néztem a rajzra és a férjemre felváltva. Fogalmam sem volt, hogyan reagáljak le egy ilyen helyzetet.

- És mi a neve? - törte meg a csendet végül Felix. A kislányunk pillákat rebegtetve nézett az apjára, majd megvonta vállát, tudatva velünk, hogy nem tudja a kérdésre a választ. 

Próbáltam magamat azzal nyugtatni, hogy a legtöbb gyereknek van az ő korában képzeletbeli barátja. Próbáltam azzal hűteni a fejemet, hogy ez csak egy gyermeki butaság a sok közül. Reménykedtem, mégis a legrosszabb járt a fejemben. Ott motoszkált mélyen, hogy ez nem csak egy szimpla képzeletbeli barát. Ez valami sokkal komolyabb, és rosszabb. És ami a legrosszabb az egészben, hogy valahol ott nagyon mélyen, tökéletesen tudtam, hogy mi is ez pontosan.