I.

Sűrű köd volt odakint. Az, aki épp kint sétált, talán az orra hegyéig sem látott el miatta. Komor hangulat uralkodott a környéken. Féltem emiatt az autóban, annak ellenére, hogy száz százalékig bíztam a sofőrben, a férjemben. Szörnyű volt az időjárás a napokban. Egyik pillanatban égettek a napsugarak, a másikban pedig ez a nyálkás, és fullasztó idő váltotta fel.

Nyolc óra autókázás után végre elértünk oda, ahova akartunk. Haza, az új otthon, édes otthonba.  Időközben a köd is felszállt a helyről. Amint kiszálltunk az autóból, megcsapta orromat a tiszta levegő illata, amibe szememet becsukva szagoltam bele. Nekidőltem az autónak, s csak gyönyörködtem az előttem álló házban.

Évek óta üresen állt a helyén, hiába újították fel. Csendes környék, kedves szomszédok - állt a hirdetésben. Szerelem volt első látásra. A fehér oszlopos veranda, a fa parkettával és a virágokkal mesebeli volt. A mi mesénk. Az emeleti ablakok mind az utcára néztek, és azokat is virágok díszítették. Mosolyogva néztem végig ismét a házon, és nyugtattam meg magam, hogy ennél tökéletesebb otthont nem is választhattunk volna magunknak.

Felix, Felicityvel a kezében állt meg mellettem, és kezdték el ugyanúgy mustrálni a házat. Egyik kezével átkarolt, s fejét az enyémnek döntötte. Éreztem rajta, hogy megnyugodott, és végre nem aggódik azon, hogy hol fog lakni a családja. Jól tudta, hogy most már nem lesz baj. Átöleltem Őt, majd a kislányunk arcából kisöpörve szőke tincseit, egy csókot leheltem homlokára.

Miután a költöztetők is megérkeztek, kipakoltuk minden holminkat, ami csak volt. Egyelőre minden kevésbé fontos dolog dobozokban állt. A nagyobb bútorok már a helyükön voltak, így az ebédlőben ültünk az asztalnál, és a ház papírjait rendeztük össze, és tettük őket mappákba, hogy meglegyenek, ha esetleg bármi probléma adódna. Felix kávéjának az illata járta át a házat. Már besötétedett odakint, így már csak ketten voltunk fent. Megmosolyogtatott a látvány, ahogy homlokát ráncolva olvassa a jogi papírokat, és próbálja őket megérteni az ő művész agyával.

Felix főállású festő volt. Az a fajta, aki megélt abból, hogy fest, majd eladja a nagyobb és nagyobb kutyáknak. Sosem festett megrendelésre. Akárhányszor ilyet kértek tőle, visszautasította, és egyenesen sértőnek találta, hogy ilyet kérnek tőle. Úgy gondolta, hogy egy festőnek nem szabályozhatja senki sem a kezét, hogy mit fessen, csakis a festő szíve - ami pedig nem festett senkinek rendelésre. Ezzel az eszméjével lopta be magát a legfőbb vásárlóinak és rajongóinak a szívébe. Mindig csak azt volt hajlandó megfesteni, ami úgy érezte méltó rá. Amióta Felicity megszületett számos festményéből vehető ki Ő, vagy éppen Ő és én. Amikor erről kérdezték, hogy miért pont minket fest meg, nemes egyszerűséggel válaszolta azt, hogy: ,,A feleségem és a kislányunk - akire még a gyönyörű kifejezés is sértő -, a múzsáim. Nincs szükségem náluk többre ahhoz, hogy alkossak.''.

Felix sosem túlozott azzal kapcsolatban, hogy mennyire csodálatos Felicity. Hófehér bőrén még egy anyajegy sem volt. Arca, mint egy porcelánbabáé, szemei pedig, mint egy jámbor őzgidáé. És ehhez a tökéletes kinézethet társult egy izgága és mindig vidám természet. Ő volt a mi kis angyalunk. A szemünk fénye. De nem volt minden ennyire tökéletes, mielőtt megszületett. Rettentő sokáig vártunk Rá. Rengeteg orvost felkerestünk, hogy megmondja, hogy mi az, ami kettétöri azt az álmunkat, hogy gyermekünk szülessen. Többféle gyógyszert szedettek be velem, majd egy rutinvizsgálatnál megállapították, hogy végre sikerült az, amire vártunk. Ahogyan az orvos kimondta, hogy ,,Gratulálok..", nem emlékszünk arra, hogy hogyan fejezte be a mondatot. Egymás nyakába borulva zokogtunk, és próbáltuk felfogni, hogy szülők leszünk. Ennél nagyobb öröm nem kellett az életünkbe.

Gyengéden simítottam végig karját, mire ő levette nevetségesen ócska és öreg olvasószemüvegét, amit már csak a cellux tartott össze, s megdörzsölte szemeit. Kihúzta kezét az enyém alól, majd hátradőlt a széken és a plafont kezdte nézni.
- Nem értem. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért áll ilyen régóta üresen ez a ház. Minden rendben van a papírjaival, semmi adósság nem volt rajta, és semmi sincs elromolva benne. Nem volt drága sem, és a környéket is kiemelték, hogy jó. Nem tudom felfogni, hogy miért nem csapott le rá valaki már sokkal korábban - mondta, miközben kezével hadonászott. Hangjában érezhető volt az érthetetlenség és összezavarodottság. Lassan felkeltem a székről, s odaléptem hozzá. Beleültem az ölébe, s magamhoz húztam. Tarkóját simogattam, hogy eltereljem a figyelmét egy kicsit.
- Ne foglalkozz ilyenekkel, teljesen felesleges. Inkább örülj annak, hogy találtunk egy ilyen házat, kedvező áron, ami mindhármunknak is tetszik. Felicity egyenesen imádja a szobáját. Amióta felvitték az ágyát, és feltettük felé a baldachint, nem hajlandó onnan mozdulni sem. Bárcsak minden este ilyen könnyen az ágyába lehetne csalogatni, hogy aludjon végre. - mondtam. - Nem lesz baj, csak engedd el magad! Ez most már a miénk, és senki és semmi nem veheti el tőlünk, rendben? - húzódtam el tőle annyira, hogy szemébe nézhessek. Lehunyta szemeit, s bólintott egyet. Szorosan magához húzott, majd felkapott és szaladni kezdett velem.  A nevetésem telítette meg a házat, miközben a lépcsőn próbált felcipelni, egyenesen a szobánkig. Olyanok voltunk, mint a gyerekek egy percre. Szabadok, és bolondosak.

Másnap folytattuk a kipakolást és a rendezkedést a házban. Felicity szobájába bekerült a kis asztala is, ami már az előző lakásunkban is mindig tele volt papírokkal és ceruzákkal. Mikor észrevettem, hogy Ő is szeret rajzolni, és korához képest ügyesen is teszi azt, megnyugodtam, hogy az apjától örökölte a rajztudását, és nem lett olyan ügyetlen, mint én, ezen a téren. A dolgozószobába bekerültek Felix ecsetei és festékei, majd a festőállványa is. Rendezgette azokat egy darabig, majd visszatért hozzám, hogy tovább segítsen nekem a pakolásban. A konyhában bekerült minden tányér és pohár a helyére, majd a fürdőben is helyet kaptak a törölközők és a kis piperéink. Percről percre egyre otthonosabbá vált a ház, ahogy a saját kis emlékeinkkel és dolgainkkal töltöttük ki az üres helyeket. A falra rengetek családi fotó került ki, és a nappaliban lévő kandalló felett is helyet kapott jó pár utazásunkról hozott szuvenír is. Ezek tették a házat szépen lassan egy barátságos családi fészekké.

- Cara, a bicikliket jó, hogyha egyelőre a pincébe leviszem? - kérdezte meg tőlem Felix, miközben igazából már tolta is az egyiket a lépcső felé.
- Számít bármennyit is, hogyha azt mondom, hogy nem? - kulcsoltam össze karjaimat magam előtt.
- Azt hiszem...nem - rázta meg fejét, majd egy hatalmas huncut mosollyal az arcán, tolta tovább maga mellett. Fejemet csóválva törölgettem az egyik üvegvázát tovább, amikor hallottam, hogy Felicity az emeleten valakivel beszélget.

Letettem az asztalra a vázát és a rongyot is, és az emelet felé vettem az irányt. Minden lépcsőfoknál egyre biztosabb voltam benne, hogy valakihez beszél. Szívem valamelyest hevesebben vert, mint eddig. Ahogy a szobájának ajtajához értem, nem akartam bemenni. Nem akartam Őt megzavarni.
Mosolyognom kellett, ahogy láttam, hogy az ágyán ülve a maciját ölelve magyarázza éppen el a plüssének, hogy új otthona lett, és mennyire szeret itt lenni. Mikor észrevette, hogy az ajtajában állok, vigyorogva paskolta meg az ágyát maga mellett, invitálva be engem a szobájába.
- Anya, mondd meg Te is Mancs Úrnak, hogy szeretsz itt lenni! - nyomta a kezembe a barna medvéjét, miután leültem mellé én is. Kérésének eleget téve kezdtem gügyögni a macinak, majd mikor úgy érezte eleget beszélgettem a barátjával, kikapta a kezemből, és tovább beszélt hozzá. Egy puszit nyomtam homlokára, majd kimentem a szobájából, hogy megkérdezzem Felixet, kell-e neki valamiben segíteni.

Ahogy a pince ajtaja felé indultam, Ő jött velem szembe rémült arccal. Megfogta a kezemet, és húzni kezdett maga után. Meglepődve, és frusztráltan követtem, miközben próbáltam kideríteni, hogy mégis mi folyik itt.
- Felix az Isten szerelmére, mi ütött beléd? - emeltem fel már a hangomat, amikor a többszöri megkérdezésem után sem szólt egy szót sem.
A pince kellős közepén álltunk a félhomályban. Kezdtem félni, hiszen ennek a filmekben sem volt eddig soha jó vége. Elengedte a kezemet, és az egyik, kicsit távolibb sarkába mutatott a helynek. Hunyorogva figyeltem, hogy mit kéne látnom.
- Nem látod? - suttogott annyira halkan, hogy még én is alig hallottam meg. Megráztam fejemet, hiszen tényleg nem láttam semmit. - Ne menj közelebb! - tette ki elém karját, hogy még véletlenül se menjek egy lépéssel sem közelebb.

Az egyetlen zaj, ami ezt a frusztráló csendet megtörte, az az egyik csőből csepegő víz volt. Egyre gyorsabban vert a szívem, amikor összeszedtem a bátorságomat, hogy ismét megszólaljak. - Felix, mi van ott?
- Ott egy patkány, és bazi nagy - suttogott ismét. Szemöldököm a homlokom közepéig szaladt, miközben nagyokat pislogtam.
- Ez most teljesen komoly? Egy patkány miatt rángattál ide le, és vágtál olyan rémült arcot? Gyerünk, légy férfi és csinálj vele valamit! - oktattam ki, majd sarkon fordultam. Tenyere a csuklómon csattant, hogy visszatartson.
- Ami azt illeti, nem csak ennyit láttam.